Megyénk történelme több mint ezer évre nyúlik vissza, ezt bizonyítja számos dokumentum a múltból. A gazdasági és kereskedelmi privilégiumoknak köszönhetően, amelyeket Szatmár már a XIII-ik századtól élvezett, Szatmárnémetiben virágzott a kisipar és kereskedelem, a dokumentumok számos céh létezéséről tesznek említést. A céhek létesítésekor városunk két részre volt osztva: Szatmár és Németi, a céhek létesítésenek időpontjai is különbözőek e két városrészben. D. Radosav, az 1984-ben kiadott „Szatmár város tájékoztató” című könyvében a következő adatok szerepelnek: Szatmáron a szíjgyártók céhe 1513-ban létesült, a szabók céhe 1525-ben, a vargák és aranyművesek céhe 1534 ben, a szőrme készítők és kovácsok céhe 1538 ban, a csizmadiák céhe 1604-ben, a hordó készitőké 1637-ben, a fodrászoké 1657-ben. Németiben a szíjgyártók céhe 1514-ben alakult meg, a kovácsoké, fegyverkovácsoké, lakatosoké 1538-ban, az ezüstműveseké 1547-ben, a csizmadiák- és vargáké 1557-ben. A szőrmekészítők céhe 1558-ban, a szabók céhe 1573-ban, a szövők és asztalosok céhe 1642-ben létesültek.

Ezekből az adatokból kiderül, hogy ugyanúgy mint ma, mikor sokan különböző érdekképviseleti szervezetekbe és föderációkba tömörülnek, régen is, a kisiparosok, kézművesek, céheket alapítottak amelyek az érdekeiket képviselték. Egyes múltbeli mesterségek eltüntek, más mesterségek léteznek még ma is átalakult formában, a mai modern világ követelményeihez igazodva.

Későbbi időpontokból is léteznek bizonyítékok a céhek létezéséről, így például az osztrák-magyar monarchia idejéből. Sok magyar és osztrák értelmiségi és tudós tett említést a kisipar jelentőségéről megyénk gazdasági és szociális életében. Szirmay Antal, osztrák-magyar királyi tanácsos, a “Szatmár vármegye, fekvése, történetei és polgári esmerete” című könyvében bemutatja szatmár gazdasági, szociális életét és megemlíti, hogy a kaszárnya, városháza és posta mellet más jelentőségű épületek is voltak a városban: 7 vízmalom és kézművesek által bérelt mészárszékek. Leginkább az örmények és németek foglalkoztak a kereskedelemmel, ez egy jelentős pénzforrás volt. ”Ebben a városban van 60 üzlet, a kisiparosok különböző mesterségekben tevékenykednek. Van köztük órás, csizmadia, szabó, szíjgyártó, lakatos, mészáros, festő, kéményseprő, pék, épitészmester, üveges, köszörűs.”

Az 1900-as évek elején jelent meg, Borovszki Samu „Országos monográfia=Szatmár vármegye” című könyve, amelyik olyan szakmák létezéséről tesz említést az 1800-as évek végén mint csizmadia, szabó, nyomdász.

Különböző regiszterekből fényképeket mellékelünk a fent említettek alátámasztására, amelyek kisiparosok feljegyzéseit tartalmazzák. Ugyanakkor céhládák fényképeit mellékeljük, céhek címereivel, pld. kovácsok, asztalosok, vargák.

Sajnos a komunizmus ideje alatt sok kisiparos, kézműves feladni kényszerült addigi mesterségét és gyárakban dolgozott tovább, hogy a komunista rendszer által előirányzott “magasztos terveket” megvalósítsa. Nagyon kevés kisiparos maradt meg, más országokkal ellentétben, ahol nagyobb jelentőséget tulajdonítottak nekik és külön érdekképviseleti törvényeket hoztak számukra.

A nyugat európai államokban a kisipar fejlődésére nagy hangsúlyt fektetnek.

Az utóbbi időben kelet Európa országaiban is segítik a középosztály fejlődését. Ez kisvállalkozókból, kisiparosokból, kézművesekből áll.

Figyelembe véve a kisiparosok jelentőségét a munkahelyek teremtésében, a befektetések fellendülésében, a Kamara szerepe a kisipar ujraélesztése, a kisiparosok érdekképviselete, hogy kialakuljanak a kiegyensúlyozott társadami fejlődés szilárd alapjai a modern és civilizált világhoz való felzárkózás értelmében.

Megjegyzés:

A fenti információkat és fotókat a Szatmár Megyei Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre.